Ambrus József: Emlékeid partján

Gyerek ujjal érint meg a kezdet,
miért nem tiltottam le magam?
Beléd ugrottam mint a végzet,
s a bélelt csenddel alkudoztam.
Hajnalig ültem új emlékeidben,
dideregtem ábrándjaid partján
vágy-szemem mosolyod idézgeti,
amíg fölissza ízét a szivárvány.
Vérem megáll mint a képzelet
világító hitem most oly erőtlen –
alvó gyönyört kívánsz lélegezni,
éreztem – többet akartál belőlem,
de kezem tüzes virágokkal tele
éhes ujjal érint meg a szellő –
csillagok felszívnak az egekbe,
és beborítja világunk a felhő.
Mélységek barátja, társa a csöndnek,
kopott játékaid tartozéka lettem –
e vak földön bárki könnyen téved,
de józanodnak az ébredések bennem…

Vaskó Ági: Meglapul

Szappanbuborékként
pattant ölelések...
Gitárhúron táncolt
lélekrezdülések...
Hegytetőt takaró,
bodros felhőálmok...
Ajtórésen szökő,
kimondatlan átkok...
Haláltáncot járó,
őszi falevelek...
Magányos pad fáján
szerelmes vésetek...
Emlékek gyöngyei,
véredényem falán,
üres tenyeremben
meglapul a magány.

Ferenczfi János: Jelek közt

Jelek közt járunk, és elhiszem,
Jeltelen sehova érkezem.
Volna még út, ami jeltelen…
Szabadabb lehetnék, úgy hiszem.

Egyszer majd nem lesz hús lelkemen,
Sírom is hadd legyen jeltelen.

Szabó Ila: Epilóg

Már csöndesen szeretlek,
szelíd szavam se szól.
Könnyebb neked, ha vágyam
csak hangtalan dalol.
Nem várlak, nem kereslek,
nem álmodom veled,
feloldom gondod, vétked,
mit én hoztam neked.
S a csöndes könnyek éjén
én áldva áldalak,
köszönnöm kell, hogy voltál
egy boldog pillanat.
Lenyugszik lassan bennem
a lánggal égő láz,
de éltedre titkon
tekintetem vigyáz.